Aktualitások

Bernát András - A táj konfigurációja


MODERN MŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁSOK VESZPRÉMBEN

A Művészetek Háza Veszprém várja Önöket több modern művészeti kiállítással is A Dubniczay-palotában és a Vass László Gyűjteményben is. Bővebben Rövidebben

Bernát András - A táj konfigurációja 

„Bernát András nemzedéke egyik legkiválóbb művésze, akinek pályája – meglepő módon, s alterálva kortársaiéval – egyenes vonalú, töretlen. A szó minden értelmében természetesen érintkezik ugyanakkor az elmúlt huszonöt év hazai és nemzetközi tendenciáinak eredményivel, így e pálya képének monografikus megfogalmazása lehetőséget ad a korszak magyarországi és egyetemes festészeti tendenciáinak megfogalmazására is.

Bernát András már korán, főiskolásként jelen volt a magyarországi új festészet kialakulásánál, Ádám Zoltánnal, Bullás Józseffel és Mazzag Istvánnal együtt.

Viszonylag hamar megtalálta saját kifejezési formáit. Turner és a francia impresszionisták hagyományai alapján alakította ki a természethez panteisztikusan kötődő festészetét, melyet - némi erőltetettséggel - absztrakt impresszionizmusnak nevezhetünk. A nyolcvanas évek derekán-végén készült képei lágy szerkezetükkel, a klasszikus tájképekére utaló kompozíciós elvek nyomaival fölidézik ugyan a tradicionális látványelvűséget, ám a festői Én teljes szétáradása a naturális - vagy annak tűnő - formákat tökéletesen föloldja. Bernát akkori, melankolikus, lírai absztrakciója az érzékelhető és az érzékelhetetlen határának hallatlanul érzéki megfogalmazása volt.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Bernát festészetéből lassan kiveszett a tárgyi utalás. Képeinek motívumai ekkortól gyakran a land artéira emlékeztető nagy, „természet-szerű”, építettnek tetsző formák, máskor végtelenbe futó, plasztikus hullámok, melyek kiáradnak a kicsiny felületről, nem széttörve, hanem feloldva a keretet. Absztrakció és végül is - az első benyomással szemben - szigorú tárgyszerűség egyszerre nyilatkozik meg a munkákon. Mozgást idéző festményei ugyanakkor sajátos paradoxont is rögzítenek: éterivé stilizált tájképek, melyekbe valamifajta Turner-i vihar feszül, kitörhetetlenül, megbéklyózva a viszonylag erős monokromitás által.

Más szempontból viszont olybá tűnnek a képek, számomra legalábbis, mintha velük Bernát Rainer Maria Rilke kegyetlenül őszinte és végzetes szavait igyekezne – önkéntelenül is – illusztrálni, vagy lehetséges „megfejtési javaslattal” értelmezni. „Egyedül lenni egy halott emberrel távolról sem akkora kiszolgáltatottság, mint egyedül lenni a fákkal. Bármily titokzatos legyen is a halál, sokkal titokzatosabb az olyan élet, amely nem a mi életünk, amelyben nem vehetünk részt, s amely minket észre sem véve, a maga ünnepeit ünnepli, míg mi némiképp zavarodottan szemléljük, véletlenül érkezett vendégekként, akik más nyelven beszélnek”¬ (ford. Szabó Ede) -, sóhajtja Rilke a worpswedei művészek műveit látva. Úgy rémlik, mintha Bernát András a táj, a természet Rilke-i ünnepét festené meg sikerrel.

Az elmúlt tíz-tizenöt évben képei több szempontból is határ-helyzeteket „ábrázolnak”, miközben önmaguk is - mint megformált tárgyak – egy jó értelemben vett ambivalencia megtestesülései.

A festmények monokrómak, vagyis egy-színűek, ám ez a látszat, s nem csak azért, mert nincs tiszta monokrómia, hanem mert Bernát András egyrészt színeket rejt a fény révén a színbe, másrészt: fémszemcséket kever a szerves pigmentek közé, aminek révén a felület selymes-irizáló, gyakran opálos-színváltó, élő testté válik. Testté válik tehát a sík (persze, ez a festészet egyik örök dilemmája: miként lehet síkon testet „fogni”), ám itt ez anélkül esik meg, hogy a művész a perspektívával kezdene mechanikusan bíbelődni; az első pillantásra pusztán a fény és a nézőpont váltásból lírai-testi illúzió keletkezik, de ha szigorúbban nézzük a szín-játékot, rá kell csodálkoznunk, hogy konstruálatlan, kiíratlan geometriai helyzetek teremtik meg a megtestesülést. Száraz, de mégsem kiszámítottnak és végletesnek tekinthető téri elemek derengenek elő a színből, anélkül, hogy fontosabbá válna az egyik, a másik rovására.

A mozgás – a határoltban a végtelenre utalva – a festményeken fényből keletkezik, s a fény a nézőtől egyszerre függ és független. A szemlélő pozíciójának változtatásával – önmozgásával – megmoccan a vásznon rögzített képi hely és helyzet. Az ecsetnyomok nyüzsgéséből kibontakozik a kinetizmus és illuzionizmus egyfelől, a véletlen puha játéka másfelől. Művészete nagyon konkrét, a korszellemnek megfelelő, egyszerre gazdasági és esztétikai vonatkozású példával: valahogy úgy, mint amikor nyerünk egy samponos szőnyegtisztítást porszívózással – vételkényszer nélkül –, és ráeszmélünk, hogy mennyi minden tud összegyűlni egy szőnyegen, egy szöveten, egy matracon hosszú évek, évtizedek alatt. A foltok, nyomok, amiket magunk után hagyunk, viszont nem a megtörtént eseményekre emlékeztetnek – inkább azok elvonatkoztatott sűrítményeivé lesznek. Ahogy Kazimir Malevics mondaná: az érzet a lényeg.”

Hajdu István

Bernát András

1957-ben született Törökszentmiklóson.

1980 és 1986 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festőszakos hallgatója volt. Mesterei Kokas Ignác és Dienes Gábor voltak.

1986: Herman Lipót-díj, ugyancsak 1986-ban Soros-ösztöndíjas, majd 1987-től Derkovits-ösztöndíjas.

2000: Munkácsy-díj; Bécs város ösztöndíja;

2004: NKÖM díja (Egyhetes c. kiállítás).

Budapesten él. 

A kiállítás megtekinthető: 2017. szeptember 10. naponta 10-18 óráig, szünnap: hétfő

 

Maurer Dóra – A megfigyelés tárgya

Maurer Dóra Munkácsy-, és Kossuth díjas grafikus, festő, filmkészítő, művésztanár. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Professzor Emeritája. Művészet szervező. A magyar neoavantgárd jeles képviselője. Most, a tavalyi nagysikerű londoni White Cube-beli egyéni kiállítása után, a veszprémi Modern Képtár – Vass László Gyűjteményben állít ki.

A figyelés tárgya

Maurer Dóra egyik alkotó énje játékos, szellemes, nőies, a másik ezzel szemben határozott, egzakt és rendszeres. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a 70-es évektől kezdve Magyarországon is megrendezésre kerültek konkrét, szisztematikus és szeriális művészeti kiállítások. Maurer szeriális művei viszont ritkán nélkülözik a konceptuális elemet, példa rá az a sorozata, melyben a fehér alapon festett színes sávok az egyes vásznak keretét követik, azonban a keret jobb oldali függőlegese „eltolódott” a következő képfelületre.

A konkrét művészet körébe tartoznak a kváziképek is, mely műtípus ugyancsak eltolódásokkal kapcsolatos, és a mágikus négyzet vizsgálatára vezethető vissza. Maurer magyarázata szerint: „A kiindulás és a színtér egy 5:4 arányú, derékszögben lehatárolt terület, amelyet függőlegesen és vízszintesen vonalháló oszt 10x10 egységre. Ezen a területen két vele egybevágó sík réteg fekszik. Mindkét réteg négy egyenlő mezőre tagolódik, az alsó réteget meleg, a felsőt hideg színű vonalak jelzik, ezek a szabály alapján történő odébbtolás elemei. A mezők sorban, egymás után egyet lépnek balról jobbra haladva a hálózat egységei szerint. A hideg színek átlós, a meleg színek vízszintes-függőleges mozgatásával bonyolult takarási helyzetek jönnek létre.”

A kvázikép szerencsés kifejezése annak, hogy ezek a festett művek nem igazán képek (nem „leképezései” vagy „ábrázolásai” valaminek). Ebből „kép”-készítésre a legkülönfélébb lehetőségek kínálkoznak: az egymáson elcsúsztatott elemekből kinagyítás, „szétvetítés”, anamorfózisok, „lágy sarkok”, 1986-tól a képvetületekből az „üres” mezők kivágása és ezáltal valódi, átlátható térrácsok kialakítása, a rács-konstelláció szabálytalan idomokra való széttördelése. A módszer mindeddig legigényesebb alkalmazása a buchbergi kastélyban megvalósított Tér quasi kép (1982), ahol Maurer egy előzetesen síkban szerkesztett konstellációt vetített rá egy szabálytalan boltíves helység falaira és padlójára, nem törődve a tér egyedi adottságaival. (A munkát dokumentáló Térfestés című film 1983-ban készült el). Az esztétikai koncepció „ráerőltetését” a környezetre szinte „jóváteszi”, azaz visszájára fordítja azokban a megoldásokban, amelyeknél Maurer az oldalról, erős rövidülésben látott ábrát újra megfesti.

Maurer a buchbergi festett térben kezdte először megfigyelni kváziképei színvilágának a változó megvilágítás hatására bekövetkező módosulásait. A nyolc választott színből álló rendszerábrák színváltozásait újra meg újra megfestve jutott el egyfajta Hommage à Monet sorozathoz, amelyet „relatív kváziképek”-nek nevezett el. „... a relatív Quasi-kép az impresszionizmus értelmében vett kép - Hommage à Monet - a maga tört, illetve felizzított, átfordult színeivel, metafora-színekkel, amelyek teret adnak az asszociációknak. (...) Az eredeti, standard Quasi-kép-színek alig kevert, fogalmi, ipari színek.

A fényváltozások egy másik, külső rendszerrel hatják át őket, aminek következtében szinte definiálhatatlan minőségekké válnak. A standardszínek elevenek: változásra képesek, minden körülményre válaszolnak. A relatív Quasi-képek színei tapasztalati színek, a továbbiakban már elnyelik a szélsőséges fényviszonyokat, kialszanak. A szín-változások megragadásának két útját tudtam elképzelni: az egyik az, hogy lassan váltakozó mesterséges színes fénnyel világítok meg egy erre a célra készült nagyméretű Quasi-képet és a szín-átfordulások optikai szenzációját a néző szemeláttára idézem elő. A másik, hogy a természetes fény színhőmérséklet változásainak hatását egy alkalmas Quasi-kép standard színein, mintegy állandó készültségben megfigyeljem és a lehető leghívebben rekonstruáljam.” A kvázikép-koncepció állandóan fejlődik, hiszen már 1991 táján függetlenedni kezdett a falsíktól (Lecsúszott Quasi-kép) sőt, mint a művész egy feljegyzésében megjegyzi, „kérdésessé vált a kiinduló színek minősége is”. A színek együttműködésének meglepő hatásrendszerét, a színkeverés additív és szubtraktív módjának a szem érzékelésére apelláló terek és egyben az időre is érzékeny lehetőségeit Maurer az elmúlt évek során műveiben tételesen is végigkísérletezte.

Веkе László - részlet és aktuális kiegészítés Maurer Munkák 1970-1993 című katalógusában megjelent tanulmányból.

A kiállítás megtekinthető 2017. október 28-ig. Naponta 10-18 óráig, szünnap vasárnap. 

 

Szurcsik József – Bálványok és hősök

A kiállítás válogatást mutat be Szurcsik József több évtizedes munkásságából, amelynek fő témája az ember. A művészt pályája kezdetétől foglalkoztatják társadalmi és pszichológiai kérdések, a lélek gyötrelmei, az egyén viszonya a hatalomhoz, a társadalomhoz, környezetéhez. A magányosság és az együttlét, az összetartozás és elkülönülés, illetve szembenállás is gyakran megjelenik munkáin.

Személytelen, szimbolikus emberi motívumai művein sajátos formában öltenek testet, különös módon olvasztja össze azokat a környezet elemeivel. Munkáira oly jellemző agglutinációi, szürreális képzettársításai az egyén belső világának és a külvilágnak sokszor lehetetlen kapcsolódásait, az élethelyzetek abszurditását tárják elénk.

A mértani formákkal, építmény-szerű alakzatokkal egyesülő, összenövő arcok a mozgásterek szűkösségét, a környezetünkben megmerevedő és bennünket is magukhoz idomító struktúrákat jelképezhetik, s a páronként vagy sorfalszerűen egymás mellé rendelt figurák egymásrautaltságunkat, sztandardizált viselkedésformáinkat is leleplezik.

A 80-90-es években készült grafikai sorozatain ifjúkorának élményét, a rendszerváltás előtti puha diktatúra embertelen beidegződéseit, s a hatalom képviselőivel való számvetést foglalja képi szimbólumokba. Későbbi festményein az agglutinációkkal, összenövésekkel továbbra is változatos formákban jeleníti meg lelki és tudati sokféleségeinket. Brutális kegyetlenséggel, bizakodva vagy közömbösen tekintenek maguk elé bálványai, esendő hősei.

Néhány képén a rétegzettség, a rejtőzés, feltárulás, a dolgok mögé pillantás lehetősége vetődik föl. Az az összetettség, ami ráébreszt minket, hogy mindennek, amivel ma szembesülünk múltja, előélete van, a múlt a dolgok szerves részét képezi, még ha nem is veszünk róla tudomást.

Az utóbbi években Szurcsik József felhagyott a korábbi képeit jellemző színességgel, fekete-fehér képeket festett, tárgyszerű hűséggel megformálva alakjait. Kietlen, zord tájak veszik körül a figuráit, akik kényszereiket, előítéleteiket, a rájuk nehezedő nyomást koponyáikat torzító teherként viselik.

Molnár Erika művészettörténész

A kiállítás megtekinthető: 2017. szeptember 2. naponta 10-18 óráig, szünnap: hétfő

 

Cím: Veszprém, Vár u. 17.
Érdeklődési kör